Péntek 13 – Amikor semmi nem jön össze

„Béla idegesen dobolt ujjával a kormányon. A rádióban valami vicces sztori ment, de nem tudott rá figyelni. Az időt fürkészte: tíz perce maradt, hogy beérjen az irodába, pedig egy fontos találkozóval indul a nap. „Ma reggel valahogy nagyobb a dugó,” gondolta bosszúsan. „Ebben a városban egyszerűen lehetetlen reggelente A-ból B-be eljutni.” A piros lámpák is mintha ma direkt szívóznának vele – valahogy most az összes pirosat kifogja. „Ez nem így szokott lenni” – morfondírozott magában. „Ma kevesebb a zöld, talán átállították, és már nincs is zöldhullám ezen a szakaszon.” Ahogy újra megállt egy pirosnál, egyre jobban aggódott, hogy nem ér be időben.

Az előtte haladó autós is ráérősen, komótosan indult el, amikor zöldre váltott a lámpa. Béla összeszorított szájjal figyelte – „Hát persze, akkor rakja sebességbe, amikor már el kellett volna indulni” morgolódott magában. „Nem is tudom, min csodálkozom, manapság bárki szerezhet jogsit…”

Béla zihálva esett be az irodaház mélygarázsában a liftbe. „-1 szint. Na, ez is mehetne gyorsabban!” – gondolta, miközben már csak két perc maradt a megbeszélés kezdetéig. A lift lassan felért a földszintre, ahol néhány beszálló várakozott. Béla kényszeredetten odabiccentett, és kipréselt magából egy kurta „jó reggeltet” a beszállóknak.

2.emelet. Egy utas kiszállt, amitől kissé fellélegzett: „Na végre, legalább nem fogunk itt összepréselődni.” Ahogy azonban továbbhaladtak, Béla egyre türelmetlenebbül figyelte az emeletek múlását. „Lehetnénk azért gyorsabbak is… ennyi emberrel a liftben!” – morogta magában.

5.emelet. Újabb kiszálló. Béla már szinte fortyogott magában. Ahogy bezáródott az ajtó, nem bírta tovább, és hangosan megjegyezte: „Na, emiatt késik el az ember! Ez a lift olyan lassú, mintha kézzel húznák fel. Lassan elfelejtem, hová is megyek”. Egy-két utas érdeklődve pillantott rá, de Béla észre sem vette; inkább feszült figyelemmel kísérte, hogy hány emelettel vannak még a 8. előtt.

Béla igyekezett összeszedni magát a lift és a tárgyaló között, hogy ne zihálva essen be az ajtón. A lift persze lassan ért fel, így már két perccel múlt nyolc, amikor belépett a tárgyalóba. Elnézést kért a többiektől, majd gyorsan hozzátette: „Sajnos kiszámíthatatlan ez a reggeli közlekedés… és hát liftből sincs elég ebben az irodaházban.”

Délelőtt 11 körül Béla épp az adatokat nézegette a laptopján, de közben még mindig fel-felvillant benne a reggeli megbeszélés képe. Különösen az a pillanat motoszkált benne, amikor a főnöke rámutatott, hogy a prezentációjában el vannak írva az értékesítési számok. „Csak két szám, az összképet végül is nem befolyásolja…” – gondolta, de azért kellemetlen volt. Hihetetlen, hogy a kolléganője ezt sem tudta normálisan megcsinálni. „Hát nem nézi meg, mit ad le?” – morfondírozott, egyre jobban bosszankodva.

„I’m on the highway to hell, on the highway to hell” – szólalt meg a telefonja, és Béla egy pillanatra lehunyta a szemét. A felesége hívta. Munka közben zavarja, és fogalma sincs, miért nem tudott egyszerűen üzenetet írni. Felvette a telefont, és rögtön kiderült, hogy semmi sürgős ügy, csak egy kis hétköznapi kérdés. Béla sóhajtott magában: „Mintha nem lenne így is elég dolgom!”

Fel sem ocsúdott felesége hívásából, amikor főnöke megjelent irodája ajtajában, arcán a „nagy baj van” kifejezéssel.

– Béla, az egyik kiemelt ügyfelünk panaszkodott. Az új rendszerben elcsúsztak az adatai, ezért a dokumentumokat csak hibásan tudja kinyomtatni magának. Komoly reklamációt küldtek emiatt.

Béla érezte, ahogy a vérnyomása lassan az egekbe szökik. Még hogy ő foglalkozzon ezzel? Az új rendszer bevezetéséről nem ő döntött, és a rendszer élesítését sem ő hagyta jóvá. Azért igyekezett nyugodt maradni.

– Értem, de ez a rendszer elég problémás… mondhatni, nem egészen kész. De természetesen, megnézem, mit tehetek.

A főnöke viszont nem elégedett meg ennyivel.

– Béla, szeretném, ha utánajárnál a problémának, a rendszer tesztelésével te lettél megbízva. És készíts egy összefoglalót is a leggyakoribb panaszokról. Az ügyféllel pedig beszélj, hogy megnyugtasd őket.

Béla szemében apró villanás jelent meg. „Szóval most nekem kell helyrehoznom azt, amit mások elrontottak?” – morgott magában. „És miért én beszéljek az ügyféllel? Meg még a panaszokat is én szedjem össze?” – Kezdett neki a feladatnak bosszankodva, miközben magában folyamatosan ismételgette: „nem én döntöttem emellett a katasztrófa rendszer mellet”.

Este Béla elcsigázva érkezett meg az edzőterembe. Az egész napos bosszúságok, a véget nem érő reklamációk és a főnöke „extra kérései” után úgy érezte, itt az ideje, hogy levezesse a feszültséget. Hosszas várakozás után végre talált egy szabad futópadot.  Néhány perc kocogás után kezdett valamelyest ellazulni, és elégedetten elmosolyodott: eszébe jutott, hogy a nap folyamán az új rendszerrel kapcsolatos problémákat kizárólag az ő hozzáértésének és precizitásának köszönhetően sikerült megoldani. „Nélkülem csak még nagyobb káosz lenne a cégnél” – gondolta büszkén. Ha nem állna mindig készen a problémák orvoslására, az egész cég működése megfeneklene. Ahogy tovább kocogott, egy pillanatra megingott a futópadon, és frusztráltan körülnézett, hogy ki vagy mi zavarta meg. Észrevette, hogy valaki túl közel áll a padhoz, és azonnal őt hibáztatta a figyelemelterelésért. „Nem is értem, miért kell ilyen közel jönni” – morgott magában.

Béla végre belépett otthon az ajtón. A felesége érdeklődve nézett rá, de Béla már az első lépésnél felsóhajtott.

– Nem is tudod, milyen napom volt! – fakadt ki. – Mintha az egész világ összeesküdött volna ellenem. Kezdve a reggeli dugóval, aztán a lift… aztán az a nyavalyás új rendszer! És még az edzőteremben is…! – itt már csak legyintett, elvégre szavak sincsenek arra, mennyi bosszúság érte.

A felesége elmosolyodott, és kissé szarkasztikusan megszólalt:

– Béla, nem csoda, hogy ilyen volt a napod – hiszen péntek 13. van! Mondtam már neked, hogy ilyenkor az égieknek is szabadnapjuk van.

Béla elgondolkodott egy pillanatra, majd beletörődő sóhajjal bólintott:

– Hát persze… ez mindent megmagyaráz!