„Béla idegesen dobolt ujjával a kormányon. A rádióban valami vicces sztori ment, de nem tudott rá figyelni. Az időt fürkészte: tíz perce maradt, hogy beérjen az irodába, pedig egy fontos találkozóval indul a nap. „Ma reggel valahogy nagyobb a dugó,” gondolta bosszúsan. „Ebben a városban egyszerűen lehetetlen reggelente A-ból B-be eljutni.” A piros lámpák is mintha ma direkt szívóznának vele – valahogy most az összes pirosat kifogja. „Ez nem így szokott lenni” – morfondírozott magában. „Ma kevesebb a zöld, talán átállították, és már nincs is zöldhullám ezen a szakaszon.” Ahogy újra megállt egy pirosnál, egyre jobban aggódott, hogy nem ér be időben.
Az előtte haladó autós is ráérősen, komótosan indult el, amikor zöldre váltott a lámpa. Béla összeszorított szájjal figyelte – „Hát persze, akkor rakja sebességbe, amikor már el kellett volna indulni” morgolódott magában. „Nem is tudom, min csodálkozom, manapság bárki szerezhet jogsit…”
Béla zihálva esett be az irodaház mélygarázsában a liftbe. „-1 szint. Na, ez is mehetne gyorsabban!” – gondolta, miközben már csak két perc maradt a megbeszélés kezdetéig. A lift lassan felért a földszintre, ahol néhány beszálló várakozott. Béla kényszeredetten odabiccentett, és kipréselt magából egy kurta „jó reggeltet” a beszállóknak.
2.emelet. Egy utas kiszállt, amitől kissé fellélegzett: „Na végre, legalább nem fogunk itt összepréselődni.” Ahogy azonban továbbhaladtak, Béla egyre türelmetlenebbül figyelte az emeletek múlását. „Lehetnénk azért gyorsabbak is… ennyi emberrel a liftben!” – morogta magában.
5.emelet. Újabb kiszálló. Béla már szinte fortyogott magában. Ahogy bezáródott az ajtó, nem bírta tovább, és hangosan megjegyezte: „Na, emiatt késik el az ember! Ez a lift olyan lassú, mintha kézzel húznák fel. Lassan elfelejtem, hová is megyek”. Egy-két utas érdeklődve pillantott rá, de Béla észre sem vette; inkább feszült figyelemmel kísérte, hogy hány emelettel vannak még a 8. előtt.
Béla igyekezett összeszedni magát a lift és a tárgyaló között, hogy ne zihálva essen be az ajtón. A lift persze lassan ért fel, így már két perccel múlt nyolc, amikor belépett a tárgyalóba. Elnézést kért a többiektől, majd gyorsan hozzátette: „Sajnos kiszámíthatatlan ez a reggeli közlekedés… és hát liftből sincs elég ebben az irodaházban.”
Délelőtt 11 körül Béla épp az adatokat nézegette a laptopján, de közben még mindig fel-felvillant benne a reggeli megbeszélés képe. Különösen az a pillanat motoszkált benne, amikor a főnöke rámutatott, hogy a prezentációjában el vannak írva az értékesítési számok. „Csak két szám, az összképet végül is nem befolyásolja…” – gondolta, de azért kellemetlen volt. Hihetetlen, hogy a kolléganője ezt sem tudta normálisan megcsinálni. „Hát nem nézi meg, mit ad le?” – morfondírozott, egyre jobban bosszankodva.
„I’m on the highway to hell, on the highway to hell” – szólalt meg a telefonja, és Béla egy pillanatra lehunyta a szemét. A felesége hívta. Munka közben zavarja, és fogalma sincs, miért nem tudott egyszerűen üzenetet írni. Felvette a telefont, és rögtön kiderült, hogy semmi sürgős ügy, csak egy kis hétköznapi kérdés. Béla sóhajtott magában: „Mintha nem lenne így is elég dolgom!”
Fel sem ocsúdott felesége hívásából, amikor főnöke megjelent irodája ajtajában, arcán a „nagy baj van” kifejezéssel.
– Béla, az egyik kiemelt ügyfelünk panaszkodott. Az új rendszerben elcsúsztak az adatai, ezért a dokumentumokat csak hibásan tudja kinyomtatni magának. Komoly reklamációt küldtek emiatt.
Béla érezte, ahogy a vérnyomása lassan az egekbe szökik. Még hogy ő foglalkozzon ezzel? Az új rendszer bevezetéséről nem ő döntött, és a rendszer élesítését sem ő hagyta jóvá. Azért igyekezett nyugodt maradni.
– Értem, de ez a rendszer elég problémás… mondhatni, nem egészen kész. De természetesen, megnézem, mit tehetek.
A főnöke viszont nem elégedett meg ennyivel.
– Béla, szeretném, ha utánajárnál a problémának, a rendszer tesztelésével te lettél megbízva. És készíts egy összefoglalót is a leggyakoribb panaszokról. Az ügyféllel pedig beszélj, hogy megnyugtasd őket.
Béla szemében apró villanás jelent meg. „Szóval most nekem kell helyrehoznom azt, amit mások elrontottak?” – morgott magában. „És miért én beszéljek az ügyféllel? Meg még a panaszokat is én szedjem össze?” – Kezdett neki a feladatnak bosszankodva, miközben magában folyamatosan ismételgette: „nem én döntöttem emellett a katasztrófa rendszer mellet”.
Este Béla elcsigázva érkezett meg az edzőterembe. Az egész napos bosszúságok, a véget nem érő reklamációk és a főnöke „extra kérései” után úgy érezte, itt az ideje, hogy levezesse a feszültséget. Hosszas várakozás után végre talált egy szabad futópadot. Néhány perc kocogás után kezdett valamelyest ellazulni, és elégedetten elmosolyodott: eszébe jutott, hogy a nap folyamán az új rendszerrel kapcsolatos problémákat kizárólag az ő hozzáértésének és precizitásának köszönhetően sikerült megoldani. „Nélkülem csak még nagyobb káosz lenne a cégnél” – gondolta büszkén. Ha nem állna mindig készen a problémák orvoslására, az egész cég működése megfeneklene. Ahogy tovább kocogott, egy pillanatra megingott a futópadon, és frusztráltan körülnézett, hogy ki vagy mi zavarta meg. Észrevette, hogy valaki túl közel áll a padhoz, és azonnal őt hibáztatta a figyelemelterelésért. „Nem is értem, miért kell ilyen közel jönni” – morgott magában.
Béla végre belépett otthon az ajtón. A felesége érdeklődve nézett rá, de Béla már az első lépésnél felsóhajtott.
– Nem is tudod, milyen napom volt! – fakadt ki. – Mintha az egész világ összeesküdött volna ellenem. Kezdve a reggeli dugóval, aztán a lift… aztán az a nyavalyás új rendszer! És még az edzőteremben is…! – itt már csak legyintett, elvégre szavak sincsenek arra, mennyi bosszúság érte.
A felesége elmosolyodott, és kissé szarkasztikusan megszólalt:
– Béla, nem csoda, hogy ilyen volt a napod – hiszen péntek 13. van! Mondtam már neked, hogy ilyenkor az égieknek is szabadnapjuk van.
Béla elgondolkodott egy pillanatra, majd beletörődő sóhajjal bólintott:
– Hát persze… ez mindent megmagyaráz!
Mit tanulhatsz meg Béla sztorijából?
Béla napja tökéletes példája annak, hogy a felelősséghárítás hogyan befolyásolhatja a mindennapjainkat. Az önkiszolgáló torzítás az a hajlamunk, hogy saját kudarcainkért inkább külső körülményeket vagy másokat hibáztatunk, míg a sikereinket önmagunknak tulajdonítjuk. Ez a „kifogásgyártás” rövid távon megóvja az önbizalmunkat és segít elkerülni a kellemetlen érzéseket, viszont hosszú távon megnehezítheti az életünket.
Béla példája megmutatja, hogy amikor folyton másokat hibáztatunk – a forgalmat, a liftet, az új rendszert vagy a futópad mellett állót –, a napok egyre frusztrálóbbnak és kiszámíthatatlanabbnak tűnnek. Ahelyett, hogy Béla megvizsgálná, mit tehetne másképp, hogy például ne késsen el vagy jobban felkészüljön, egyre inkább úgy érzi, hogy „az egész világ összeesküdött ellene”.
Ez a torzítás persze mindannyiunkban ott van – hiszen ki szeretné saját magát hibáztatni? Ha azonban időnként képesek vagyunk belátni a saját felelősségünket, az nemcsak a kapcsolatainkat javíthatja, hanem a mindennapjainkat is gördülékenyebbé teheti. Érdemes megkérdezni magunktól: „Mi az, amit tehettem volna másképp?” vagy „Miben lehetnék rugalmasabb?” Az önismeret segíthet felismerni ezeket a torzításokat, és így talán a következő napunk már nem tűnik majd olyan „balszerencsésnek”.