Felszálltam a futópadra, és a zene dübörgése egyszerre lüktetett a szívverésemmel. Egyre csak azt éreztem, hogy ideje valamit tenni. Itt az idő lépni, változtatni, és kitörni abból a bizonytalanságból, ami már annyira megszokottá vált. Ki ne érezné időnként, hogy elfogy az ereje vagy elveszíti a magabiztosságát? Persze, biztosan vannak, akik mindig stabilan állnak a lábukon. Hódolatom az övék. De én megengedem magamnak azt a luxust, hogy bevalljam: nem vagyok mindig olyan magabiztos, mint amilyennek látszom.

De ahogy futottam, és a düh egyre pörgött bennem, valami furcsa felismerés is megjelent. Tudod, manapság milyen gazdag mindenki? Sokan panaszkodnak, hogy semmijük sincs, pedig figyelj csak! Van egy jó adag bizonytalanságuk, önbizalomhiányuk, olyan dolgok, amiket nem vagy nem úgy akarnak. Aztán ott van egy jó adag elégedetlenség, akár magukkal, akár másokkal szemben, egy csomó tehetetlenség, és számtalan dolog, amit valójában nem tudnak. És ami a legérdekesebb? Egy jó adag düh és harag.

Na ugye, hogy nem vagy szegény? Van már egy csomó mindened. Lehet, erre még nem gondoltál így, de képzeld, ez is mind a TIÉD. Az, hogy erre vágytál-e…? Nos igen, ez egy másik kérdés.

És amikor ez a rengeteg minden – az összes nem éppen pozitív dolog – egy szép őszi napon összegyúródik benned egy gömbbé… Nevezzük varázsgömbnek, mert így könnyebb elképzelni. Tehát az összes elégedetlenséged, bizonytalanságod, dühöd ott gyűlik ebben a varázsgömbben, és egyszer csak olyan fényesen kezd el ragyogni, mint még soha semmi az életedben. És a dühöd – az a különleges, belülről fakadó düh – meggyújtja ezt a gömböt.

Hirtelen érzed, hogy itt az idő. Nem azért, mert minden tökéletesen áll a helyén, hanem mert ez a düh, ez a fény, olyan tisztán világítja meg az utadat, hogy nem maradhatsz tovább ugyanott, ahol eddig voltál. Nem maradhatsz ugyanaz az ember, aki eddig voltál. Ideje levenni az álcát, és őszintén szembenézni magaddal. Ideje odaállni a tükör elé, kezet rázni önmagaddal, és azt mondani: „Hello, megjöttem végre.”

Életemben először éreztem, hogy a düh egy jó dolog. Eddig mindig úgy tartottam tőle, mert egy fékezhetetlen, irányíthatatlan energiának tűnt. Most viszont másképp volt. Éreztem az erejét, éreztem, hogy erős, de most azt éreztem, hogy ennek az erőnek a segítségével bármit megtehetek. Hogy most végre meg tudom tenni mindazt, amin évek óta csak elmélkedem és amin tökölök. Mert hát kifogás az mindig akad.

De van, hogy egyszer csak azt veszed észre, hogy húú, hát ez a hét is milyen gyorsan eltelt. Ugye ismerős? Na, hát ilyenkor külön kifogást sem kell legyártani, hiszen az idő baromi gyorsan eltelt. Ugye? Hát evidens, hogy az idő az egy rajtunk kívül álló univerzális dolog. Az csak úgy eltelik, és ha eltelt, hát érthető, hogy nem volt időd erre meg arra. Feltehetően saját magadra.

Szerintem ez az emberiség egyik nagy betegsége, hogy saját magára nincs ideje. Nincs időd megkérdezni magadtól, hogy szia, hogy vagy ma? Boldognak érzed-e magad? Felébredtél ma reggel – tudsz-e ennek örülni? Körülnézve meg tudod-e kérdezni: mindez oké neked? Erre vágytál? Ha nem, hát akkor hogy lenne jó? Mitől éreznéd ma jobban magad, akár csak egy kicsit?

Te mikor beszéltél utoljára őszintén magaddal? Figyelj, én nem tudom, de ettől a dühtől egyszerűen megeredt a nyelvem. Nem akarok nap mint nap stresszben élni. Nincs kedvem olyan helyzetekhez, ahol mások saját bizonytalanságukat és kontrollvesztésüket próbálják áthárítani másokra. Nincs kedvem tovább azokkal tölteni az időmet, akikkel nem feltétlenül akarok. Saját magam akarom megválogatni, hogy kivel foglalkozom, és kivel nem.

Nem akarok tovább úgy tenni, mintha mindenki elviselhető lenne abban a jelen állapot beli tökéletességében, amiben ő van. Teljesen megértem, hogy mindenki ott tart, ahol épp akar, meg azt is megértem, hogy valaki nincs jól, és ő segítségre szorulna, meg azt is megértem, hogy mindenki úgy tökéletes, ahogy van – de nekem nincs kedvem ezt mindenkitől elviselni. És igenis van, akinek a jelenlegi önön tökéletessége megterhelő és sok.

Persze, ismerem az elméletet, hogy ő csak egy tükör, és megmutatja a saját gyengeségemet. Mégis, amikor belenézek ebbe a tükörbe, és eszembe jut feltenni a kérdést: „Hello, hogy vagy ma?” – akkor az ilyen, saját tökéletességét megélő ember is hozzájárul, hogy nem válaszolom meg a kérdést. Mert az egész reménytelennek tűnik. Csak a mai napot is éljem túl, és legyen holnap, de leginkább péntek, mert péntek után jön a hétvége, és na, majd hétvégén… hétvégén majd kicsit minden jobb lesz.

De tudod, mi a baj a hétvégékkel? Hogy azok is olyan gyorsan eltelnek. Hirtelen újra hétfő lesz. Épphogy fellélegeztem egy csomó dolog alól, ami nyomaszt öt napon keresztül minden egyes nap, újra kezdődik elölről. De most ez dühít. Ott kavarog abban a fényes varázsgömbben. Én pedig csak futok tovább azon a padon az edzőteremben, és nézem magam az üvegben, amin túl a sötétségbe borult város végre lassan megnyugodni látszik.

Nézem magam, és szinte látom, ahogy a düh elhatározássá változik. Egy új akarat születik bennem. Hogy amikor legközelebb eszembe jut megkérdezni magamtól: „Hello, hogy vagy ma?” – akkor őszintén azt mondhassam: egyre jobban.

És te hogy vagy ma?