Nem terveztem, hogy a héten ennyit fogok politikával, vallással és testsúlycsökkentéssel foglalkozni. Valójában azt se terveztem, hogy egyáltalán foglalkozom velük, pláne nem egyszerre. Aztán jöttek szembe. Posztok, kommentek, törvényjavaslatok, egy húsz éves lány videója, a hétvége indításaként egy zebra is, és végül egy hirdetés, ami szerint két hónap alatt le lehet adni ötven kilót, edzés nélkül. És valahogy mindegyik ugyanazt súgta: baj van a józan ésszel.

Lili, Isten és a kommentek

A héten találkoztam Pankotai Lilivel, egész pontosan egyik videója jött velem szembe. Ez a videó egy kicsit nyers, trágár is, de legalább őszinte. Sokan azonnal rárepültek a szóhasználatára:
„A káromkodás nem menő.”, „A műveltség jele a választékos beszéd.” Lehet ebben igazság. De közben felmerül a kérdés:
Miért a stílus bánt ennyire, és miért nem a tartalmát hallod meg? Mert a mondatok, amik belülről jönnek, nem mindig sterilre polírozva születnek. A „kibaszatás” nem esztétikai fogás. Hanem egy élmény, amit valaki így tud kimondani.
És ha ez a nyelv nem tetszik, jogod van kritizálni – de attól még nem teheted semmissé azt, amit valaki átél. A stílus formálható. De az őszinteség ritkább valuta manapság.

„Ha nincs érettségid, kussolj.” – írta valaki. Igen, lehet ez jó irány, lehet nem születne több ilyen hozzászólás. Vajon mit szólna hozzá ez a kommentelő, ha csak az beszélhetne, akinek papírja van arról, hogy végigülte a padban az éveket?

Aztán jött egy másik hozzászóló: Tanulj meg először beszélni. Csak trágár szavakat tudsz mondani, szégyelld magad. Iskolaba se jársz Kívánom neked hogy adja vissza az élet úgy ahogy azt megerdemled. A szádra Isten nevét ne vegyed.”, majd ugyan ez a személy egy másik hozzászólásban ezt is írta: „Arctalan köcsög qrva mit ugatsz itt!”.

Itt álljunk meg egy pillanatra. Én még sosem hallottam arról, hogy Jézus volt az, aki ítélt. De olyat már hallottam, hogy Ő volt az, aki leült a vámos mellé, a paráznához, a megtört mellé. És nem azt kérdezte, mennyire beszél szépen – hanem hogy mit cipel.

Ez egy felnőtt nő hozzászólása egy húszéves lány videójához. És ami még nehezebben emészthető: mindezt Istenre hivatkozva zárja le. De milyen Isten az, akinek a nevében ilyen mondatokat lehet írni? Milyen kereszténység az, ahol a megszégyenítés, a burkolt átok és az ítélet fér össze az Evangéliummal?

A komment mögött ott húzódik egy mélyen gyökerező ellentmondás: hitre hivatkozva elutasítani azt, aki másképp látja a világot. És ezzel nemhogy példát mutatnánk – hanem elriasztunk. Mert mit lát ebből egy húszéves?

– Hogy a kereszténység nem a szeretetről szól, hanem a büntetésről.
– Hogy az istenhit nem elfogadás, hanem fegyver.
– Hogy a „szentség” ott kezdődik, ahol már nem kell önreflexió – csak ítélet.

Pedig a valódi kereszténység szerintem nem ilyen. Vagy ha az, akkor elveszett a lényege. Az „A szádra Isten nevét ne vedd” mondat valójában itt azt jelenti: „Fogd be.” Ez nem hit. Ez keresztény szavak – pogány szándék.

Egyre zavaróbb, hogy mindig akad valaki, aki a vallás álarca mögé bújva szeretné érvényesíteni a saját véleményét. A vallásosság sokaknál eszköz, nem tartalom.

Ahogy gyűlnek a reakciók, egy ponton túl már nem is Liliről van szó. Hanem arról, hogyan vált a közösségi tér a düh levezetésének legolcsóbb formájává.

„Te ezt tanultad az iskolában te kis szerencsétlen?”, „Arctalan köcsög qrva mit ugatsz itt!”, „Túlbuzgó agyhalott.”, „Te már ne beszélj, maradj a seggeden.”

Ez nem véleménycsere. Ez háború. Szógránátokkal, profilképek mögé bújva, identitásokra célozva.

És a legszomorúbb?
Hogy ehhez elég egy húszéves lány, aki mer megszólalni.

Magyar Péter és a törvény, ami túl pontos

Aztán ott volt Magyar Péter, akit – a jelek szerint – már egyre nehezebben tudnak kezelni, így benyújtottak egy törvényjavaslatot, ami meglepő módon pont rá illik. Persze, nem név szerint. Csak úgy… formára.

Ő pedig válaszként kiírta a vagyonát, a zongoráját, meg a Volvóját… És az egész poszt valahogy olyan lett, mint egy szemtelenül laza ellenpont egy túlkomponált hatalmi lépésre. Nem hőstörténet ez, inkább tükör. Egy olyan országban, ahol már nem is titkolják, hogy a törvény nem mindig az országért van, hanem néha csak valaki(k) ellen.

Erről ez jutott eszembe:

– „Nagyapaaa, játsszunk valamit!”

– „Menj ki, gyermekem, nézd meg a zebrát. Az is elég tanulságos.”

– „Mit tanuljak tőle?”

– „Hogy, ha elég gazdag vagy, akkor bármi lehet a kertedben is. A józan ész kivételével.”

És közben a világ újrarajzolódik

Trump újra a Fehér Házban, és közben visszakérné a Panama-csatornát, megvenné Grönlandot, sőt, még Kanada csatlakozását is megpendítette. Elsőre nehéz eldönteni, hogy ez most geopolitikai stratégia vagy egy koraérett gyerek térképmániája. De aztán eszembe jut, hogy Putyin gondolatban már régen átrajzolta a határokat. Lehet, hogy már nem kell világháborút kiáltani. Talán ez már az, csak nem találtuk még meg a nevét.

A fogyás, ami túl szép, hogy igaz legyen

A héten belefutottam egy Facebook hirdetésbe (a képen), ami azt ígéri, hogy 50 kilót lehet fogyni két hónap alatt. Edzés nélkül.

Először nevettem. Aztán elgondolkodtam. Nem azon, hogy lehetséges-e (egyébként aligha egészségesen), hanem azon, milyen világban élünk, ahol egy ilyen hirdetésnek egyáltalán van piaca. Hogy emberek – kétségbeesve, fáradtan, önutálattól hajtva – hajlandók elhinni, hogy a testük úgy fog reagálni, mint egy Excel-tábla: minden nap mínusz egy kiló (vagy kettő), kivéve amikor „csalónap” van.

Abszurd is, tanulságos is, és nagyon is ismerős a 21. század valóságában, ahol az emberek egyrészt fogyni akarnak, másrészt nem akarnak mozogni, és harmadrészt szeretnék, ha valaki ezt megígérné nekik.

Az ijesztő nem is az ígéret, hanem az, amit ez az ígéret mond rólunk. Hogy mennyire belefáradtunk a fokozatosságba. Hogy inkább megkockáztatjuk az epekövet, izomvesztést vagy hormonborulást, csak ne kelljen találkozni a tükörrel még két hónapig.

A fogyás sokszor nem fizikai, hanem érzelmi ügy. Ezért kattintunk. Nem kilókat akarunk veszíteni, hanem szégyent. Csak ennek az árát épp soha nem a hirdetésben vagy a posztban írják ki.

Egy másik kérdés, ami felmerült bennem, hogy mi történik velünk, ha már nem csak a hitelesség, hanem már a hihetőség sem feltétel többé? És vajon ki a felelős azért, hogy ilyen hirdetéseket működtetni lehet?

Egy ideje már nem gondolkodunk folyamatokban, csak megoldásokban. A testünkből is instant projekt lett, amit „ma megrendelek, holnap fogyok” stílusban akarunk kezelni. És miközben önmagunkkal sem tudunk rendesen bánni, ott vannak azok, akik ezt tudják rólunk, és profitot csinálnak belőle. Nem ők az ördög, csak nagyon jó megfigyelők. Pontosan értik, hogy a gyors megoldás mindig eladhatóbb, mint az őszinte tükör.

De ha mindent a fogyasztóra hárítunk – az informálódást, a józanságot, a kritikus gondolkodás felelősségét –, akkor tovább építünk egy olyan világot, ahol nem kell bizonyítani, csak elégszer ismételni ahhoz, hogy igaznak hasson.

A „Hogyan fogyj 2 hónap alatt 50 kilót edzés nélkül?” nem csak félrevezető, de egy lakmuszpapír is, ami megmutatja, hogy hol tartunk kollektívan a testhez, a teljesítményhez és az önértékeléshez való viszonyban. Nem túl fényes helyen.

A héten új jelentést kapott egy régi szó: törvény. Már nem az ország rendjéről szól, hanem arról, hogy ki kerül épp célkeresztbe. Láttam egy lányt, aki csúnyán beszél, és embereket, akik Isten nevében sokkal csúnyábban. Láttam politikusokat, akik már csak akkor nyúlnak a térképhez, ha rajzolni akarnak rajta valamit – lehetőleg saját maguknak. Elgondolkodtatott, hogy mennyire fáradtak lettünk hinni a lassú dolgokban, a fokozatosságban. És önmagunkban. A hét lezárásaként még egy zebráról is hallhattam. Szóval nem, nem unatkoztam. Csak próbálom nevetés nélkül végignézni, és nem mindig sikerül. Mindeközben már egyre kevésbé tudom, hogyan kell jól élni ebben az országban, ebben a zajban, ezekkel a kommentekkel, törvényekkel, posztokkal és zebrákkal. De azt hiszem, fontosabb lett, mivel a világ egyre furábban viselkedik, hogy időnként megkérdezzem magamtól: mit jelent embernek lenni közben? Hogy ne váljak azzá, amit elítélek – hogy ha a világ cinikus, dühös vagy közömbös, akkor ne ugyanazzal a cinizmussal, dühvel vagy közönnyel reagáljak rá.