Miért mondunk néha „semmit” az érzéseinkről?

Eszter már 20 perce bámulja a tányérját az étteremben. A villájával lassan, unottan piszkálja a salátaleveleket, mintha az étel rejtené a válaszokat, amiket kimondatlanul keres. Az arca mozdulatlan, de a szeme egyértelműen mást mond.

Gábor leteszi a poharát, rápillant és megkérdezi:

„Mi a baj?”

Eszter fel sem néz:

„Semmi.”

Gábor bólint, de tudja, hogy ez nem igaz. A „semmi” nem jelent semmit. Illetve épp az ellenkezőjét jelenti.

Létezik egyáltalán „semmi” az érzelmekben?

Egy nap hirtelen szorongást érzel. Nem történt semmi konkrét, mégis ott van a mellkasodban az a furcsa, nyomasztó érzés. Nem tudod megfogni, nincs rá egyértelmű okod, mégis valami mélyről fakadó nyugtalanság kúszik be a gondolataid közé.

Søren Kierkegaard dán filozófus szerint a szorongás nem egy külső dologra irányul, hanem a szabadságunk és a választásaink tudatából fakad. A lehetőségek végtelensége egyszerre vonz és rémít meg minket, mert tudjuk, hogy minden döntés a mi kezünkben van. Kierkegaard szerint ez a fajta szorongás olyan, mint egy szakadék szélén állni: lenézünk, és nemcsak attól félünk, hogy lezuhanunk, hanem attól is, hogy magunk ugrunk le.

Ahogy én látom, a „semmi” tehát nem puszta üresség, hanem a végtelen lehetőségek mélysége, amely egyszerre ad szabadságot és okoz szorongást. Olykor olyan érzéseket élünk át, amelyeknek nincs kézzelfogható oka, mégis megbénítanak.

Amikor legközelebb azt mondod valakinek, hogy „semmi bajom”, gondolj bele: vajon tényleg nincs semmi, vagy éppen ez az elmondhatatlan „semmi” a legnagyobb érzés, amit éppen megélsz?           

A hiány is lehet valóság

Egy este hazaérsz, és a lakásod üres. Senki sincs otthon, mégis érzed, hogy valami másképp van, mint máskor. Talán az a tárgy hiányzik, amit reggel még az asztalon hagytál, vagy egy megszokott hang, ami most nincs ott. De lehet, hogy csak egy érzés: valaminek a hiánya.

Ez a „semmi” Jean-Paul Sartre szerint mégis nagyon is jelen van. A lét és a semmi (Being and Nothingness) című művében azt írja, hogy a tudatunk nemcsak azt érzékeli, ami van, hanem azt is, ami nincs. A „semmi” nem csupán üresség. A tudat aktívan érzékeli és teremti is a hiányt, és végül éppen ez az, ami miatt valóságos tapasztalatként jelenik meg az életünkben.

Tehát képesek vagyunk megélni a „semmit” – legyen az egy lehetőség, amit elutasítottunk, egy döntés, amit nem hoztunk meg, vagy valaki, aki már nincs jelen az életünkben. Az érzelmeinkben mindez ez úgy jelenhet meg, hogy néha nem is az fáj, ami van, hanem az, ami nincs többé – egy kapcsolat, egy álom, egy lehetőség, amit elvesztettünk.

Így amikor azt mondod, hogy „semmi bajom”, lehet, hogy valójában az hiányzik, amit már szavakba sem tudsz önteni.

A nyugati és keleti gondolkodás különbsége a „semmiről”

Te hogy állsz a „semmivel”?

Azért kérdezem, mert a legtöbb ember fél a „semminek” még a gondolatától is. Üresnek lenni, elveszíteni valamit, elengedni valamit – ezek a dolgok félelmetesek. A buddhizmus viszont teljesen máshogy tekint erre. A „semmi” nem félelmetes űr, hanem a változás természetes része. Míg a nyugati gondolkodás szerint az érzelmeink meghatároznak minket, a buddhizmus szerint az érzelmeink csak jönnek és mennek – nem mi vagyunk ők. Ha ezt elfogadod, talán kevésbé kapaszkodsz beléjük görcsösen.

Az elfojtás nem tünteti el az érzéseket

Hányszor mondtad már ki ezt a mondatot: „Semmi bajom”? És hányszor volt ez igaz?

Sigmund Freud szerint az elfojtás azt jelenti, hogy amit nem akarsz kimondani, az nem tűnik el – csak a tudattalanba húzódik vissza. Olyan ez, mintha egy hatalmas színházfüggöny mögé rejtenéd: nem látod, de attól még ott van. Az elfojtott érzelmeid a tudattalanodban tovább dolgoznak, és olykor más formában törnek elő. Egy indokolatlan dühkitörésben, egy váratlan sírásban, vagy abban a fojtogató érzésben, hogy nem vagy jól, de azt sem tudod pontosan, miért.

Amikor tehát azt mondod, hogy „semmi bajom”, lehet, hogy valójában egy egész érzelmi vihar tombol benned – csak éppen a tudatod mélyén, elfojtva. És minél többször mondod ki ezt a mondatot, annál inkább megerősíted ezt az elfojtást.

Miért félünk attól, hogy kimondjuk, amit érzünk?

„Semmi.” – mondja Eszter, és közben érzi, hogy a szó maga is egy fal, amit maga köré emelt. Nem akarja kimondani, hogy csalódott, hogy fáj. Nem akarja kimondani, hogy úgy érzi, Gábor ma este távolabb van tőle, mint az asztal túloldala.

Gábor azonban nem hagyja annyiban. Nem bosszankodik, nem vágja rá, hogy „jó, ha semmi, akkor semmi”. Ehelyett lehalkítja a hangját, közelebb hajol, és megkérdezi:
„Biztos?”

Ez az egyetlen szó megakad Eszterben. Egy pillanatra levegőt vesz, mintha mérlegelné, hogy megéri-e kinyitni azt a kaput, amit épp zárva akart tartani.

A „semmi” mögött néha egy egész világ van. De mégis csak ennyit mondunk, mert egyszerűbb. Mert kevesebb vele a gond. Mert néha tényleg azt hisszük, hogy ezzel el is intéztük az egészet – ha kimondjuk, hogy „semmi”, akkor talán magunk is elhisszük, hogy tényleg nincs semmi. De valójában a „semmi” sosem ilyen egyszerű.

De nemcsak a nők mondják azt, hogy semmi. A férfiak is – csak másképp. Nem feltétlenül azért, mert nincs mit mondaniuk, hanem mert nem tudják, hogyan mondják el, vagy nem akarnak félreértést. A „semmi” mögött sok minden állhat, íme néhány gyakori helyzet:

Önvédelem: a kimondott szó következményekkel jár

Ha Eszter azt mondja, hogy valami bántja, abból beszélgetés lesz. Talán vita is. Talán félreértés. És talán egy olyan válasz, amit nem akar hallani. Ezért inkább azt mondja, hogy semmi – mert így nem kell kimondani, amit valójában érez. De attól, hogy kimondatlan marad, még nem múlik el.

Szégyen: nehéz bevallani, hogy valami fáj

Nem minden érzést könnyű vállalni. A csalódottság, a féltékenység, a sértettség olyan érzelmek, amelyeket nem szívesen ismerünk be másoknak – és néha még saját magunknak sem.

A szégyen nem mindig arról szól, hogy mit tettünk. Néha arról, hogy mit érzünk – és hogy egyáltalán érzünk valamit.

„Időre van szükségem, hogy megértsem, mit érzek.”

A férfi napja borzalmas volt. A főnöke leteremtette, a projektje elakadt, valaki keresztbe tett neki.
Hazamegy. Lerogy a kanapéra.
A párja ránéz: „Mi a baj?”
Ő rávágja: „Semmi.”

Pedig valójában rengeteg minden van a fejében. De az érzései még zavarosak. Először magában kell rendet raknia, mielőtt beszél róla.

„Nem akarok gyengének tűnni.”

Egy férfi elveszíti az állását. Napokig próbál nyugodt maradni, racionalizálni a helyzetet.
A párja látja rajta, hogy valami nem stimmel.
Megkérdezi: „Minden rendben?”
Ő rávágja: „Persze. Semmi baj.”

Mert nem akar gyengének tűnni. Mert azt tanulta, hogy egy férfi nem esik szét – hanem megoldja.

Megszokás: a „semmi” néha automatikus válasz

Túl sokszor mondtuk már ki. Reflex lett belőle.

Azt kérdezik: „Mi a baj?”
Rávágod: „Semmi.”
A beszélgetés véget ér, és minden marad ugyanúgy.

Ez a leggyorsabb válasz, a legegyszerűbb reakció. Megszoktuk, hogy így működik. A legtöbb ember nem tud mit kezdeni a bonyolult érzelmekkel – egy szó, egy vállrándítás, és már túl is vagyunk rajta.

De ha mindig azt mondod, hogy semmi, akkor honnan fogod tudni, mikor van igazán baj?

Túl sok a „semmi” a párkapcsolatban?

Ha a „semmi” válik a kommunikáció alapjává, akkor egy idő után már nem marad mit mondani.

Először csak egy-egy „semmi” lopózik be a beszélgetésekbe.
Aztán már egyre kevesebbet kérdezünk.
Egy idő után már nem próbálkozunk.
És végül… elmaradnak a beszélgetések.
És végül… végül nem lesz, aki megkérdezze, hogy mi a baj.

A kapcsolatokat nem a nagy veszekedések rombolják le. Hanem a kimondatlan mondatok. Az elmaradt beszélgetések. Az, hogy túl sokszor mondtunk „semmit.”

Mi történne, ha legközelebb nem azt mondanád, hogy „semmi”?

Tudni akarod? Próbáld ki.

Amikor legközelebb egy számodra fontos ember megkérdezi, hogy „Mi a baj?”, akkor lesz egy pillanat, amikor dönthetsz.